ő mondta a möchájn-t

MÖCHÁJN!!!!!!!!!!

Mafia 2

Azt hiszem, most jött el az a pont, hogy mindenki egy hatalmasat sikítson: a Mafia 2 immár hivatalosan is bejelentésre került! Megtörtént a lehetetlen tehát, az Illusion Softworks újra elvarázsol bennünket...

Jómagam is hatalmas rajongója vagyok a Mafia című remekműnek - első, de századik ránézésre is úgy vélem, hogy minden idők egyik legjobb játékával volt annak idején dolgunk -, így, azt hiszem, a múltkor ......kolléga hírének olvasása közben a szívem kihagyott egy ütemet. Igen, valamilyen oknál fogva későn láttam meg a hírt, és az ütő megállt bennem, nem tudtam sírjak vagy nevessek - természetesen örömömben. Megtörtént tehát a lehetetlen, az Illusion Softworks munkásai a 2K Games kiadóval karöltve fogják piacra dobni új játékukat, a Mafia 2-t valamikor 2008-ban! A történet szerint jó pár éve történt a Salieri és Morello közti viszály, s a '40-es évek végén járunk. A srácok természetesen a további infókat a Games Conventionra tártogatják, ám azt is tudjuk már, hogy nem mindennapi látványvilággal lesz dolgunk - s ezt tanúsítja a friss képek sokasága is!

Gyerekek, készüljünk hát fel: a család újra befogad minket, hogy aztán minden idők legprofibb gengsztereként - vagy egy golyóval a fejünkben - ismerjen meg minket a világ...

Az új COD az idei E3-mon még egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, Lipcsében azonban teljesen magával ragadott. Azóta Grath-tel tűkön ülve várjuk a megjelenését. Az Infinity Wardban eddig még sosem csalódtunk, az abszolút intenzív és addiktív FPS-ek nagymesterei mindig értették a dolgukat, s mindennek tudatában bátran kijelenthetem, hogy a vártnál is jóval magasabbra tették a lécet!

A Call of Duty sorozat eddig készült részei – beleértve a kizárólag konzolokon megjelent epizódokat is – egytől egyig második világháborús témákat dolgoztak fel. Az új epizód azonban végre szakít ezzel, az unalomig ismételt kor, a fegyverek és a százezerszer végigjátszott – így egyre inkább unalomba fúló – hadszínterek végre a sutba kerültek. Komolyan mondom, ha még egy normandiai partraszállást meglátok a monitoromon befejezem az ipart. A legújabb Call of Dutyban ilyennel nem találkozhatunk. Csak és kizárólag a modernkori hadviselésé a szerep, ráadásul mindez olyan realisztikus és megdöbbentő formában kerül a képernyőnkre, hogy az már mellbevágó. A haditechnika uralja a képernyőt. Mindvégig éreztetik, érezzük, hogy ezzel az arzenállal szemben ma már senkinek semmi esélye sincs. Ez a borzongás azonban nem lehangolja, hanem lenyűgözi a játékost, aki minden idők legintenzívebb küldetéseiben vesz részt, úgy, ahogy vártuk, elvártuk. Nem kapunk sokkal többet mint eddig, az érzet azonban mégis más, eszünkbe sem jut, hogy a csapat, akiről mindig szuperlatívuszokban beszéltünk egy rókabőrt tett volna le az asztalra.

Mindenképpen meg kell említenem két, számomra hagy hatással bíró missziót is. Az egyikben egy hatalmas repülőgépről kell megtisztítani az utat a földi alakulatok előtt. Ebben a küldetésben a CNN-en látott módon csak a szálkeresztet és a földi egységek hő képét látjuk. Mi csak a lövegek méretét szabályozhatjuk. Elképesztő milyen pusztítást végez egy negyven, vagy kétszáz milliméteres töltet. Az emberek rohannak, de esélyük sincs, nincs, ami megvédje őket. A másik küldetés játéktörténeti momentum. Az atombomba felrobbanása után az egyik történetvonal főhőse lezuhan a helikopterrel. A nukleáris detonáció közelében mindenki meghalt, az épületek romokban, a hinták meggörbülve. Sehol egy lélek csak mi… halljuk a szívünk dobbanását, sebesülten kikászálódunk a roncsok közül. Annyi időnk még van, hogy talpra állva, sántítva megtegyünk néhány lépést, aztán a földre zuhanva megszűnünk létezni. A nukleáris katasztrófa és hősünk haláltusája döbbenetes, hangulatos, feledhetetlen. Egy pálya emberek és egyetlen töltény kilövése nélkül. Sosem fogom elfelejteni!

Az észak-karolinai Epic az utóbbi években jó eséllyel a legtöbbet kereső független fejlesztőcéggé nőtte ki magát, köszönhetően az Unreal 3 motor hihetetlen népszerűségének. Bár mostanában egyre többet hallani a motor nehézkességéről (főleg PS3-on), mégis legalább 50 játék készül segítségével, általában több platformra. Idén ősszel dupla csapással jelentkeznek: az UT3 mellett végre megérkezik a Gears of War PC-s verziója is!

Mert maguk a pályák amúgy a szokásos botmeccs vonalat követik (ezért aztán LAN-on vagy neten bekapcsolódhatnak a haverok is), persze változatos megoldásokban. Néha egy társunkkal kell három idegen ellen deathmatch-ben bizonyítani, máskor meg nagy ívű Warfare összecsapásokban veszünk részt. Az előző rész utasításos rendszere (v gomb, az újoncok kedvéért) megmaradt, tehát kicsiny seregünknek lehet parancsokat kiadni, de azért jó ha tudjuk, itt bizony 80%-ban rajtunk múlik a dolog. Néhány pálya leküzdésével kártyákat szerezhetünk, ezeket kijátszva egy meccsre mindenféle bónuszokat kapunk, például több életerőt, több csapattagot, vagy éppen gyengébb ellenfeleket.

Az egyjátékos-mód önmagában nem állná meg a helyét, akárhogy is tálalják (pedig nagyon jól csinálják!), az attól még botok ellen vívott csaták sorából áll, de tény, hogy fejlődött a dolog. Az különösen tetszett (az annyira rossz, hogy az már jó elvét követve), hogy megpróbálták az FPS-ek minden irreális dolgát megmagyarázni. Hogy mitől éledünk fel, ha szétflakcannonoznak minket? Van nálunk hordozható újraélesztő, a deathmatch ezek elfogytáig tart. És miért foglalkoznak értelmes emberek zászlók rablásával a hagyományos háborúk helyett? Hát mert azok valójában kis szerkezetek, melyek az újraélesztőknek adnak erőt: ha elveszel hármat az ellenféltől, nem éledhetnek újra, ezért nyerjük meg a meccset.

A Quake olyan játék, aminek régebbi részeiről az ember még évekkel később is mesél, olyanoknak is, akik csak néznek rá hülyén, ha azt ecseteli nekik, hogy mekkora poén is volt középiskolában egymást irtani az osztálytársakkal egy-egy délutáni balta-buli keretein belül. Nos, balta már nincs, de ettől függetlenül megint remek móka ez a netes lövöldözősdi.

Természetesen ez nem ennyire egyszerű, hiszen a játékban választható szerepkörök (katona, szanitéc, szerelő, utász, mesterlövész) hatalmas súlyt képviselnek az egyes küldetések véghezvitelében (amúgy a két oldal szerepei az elnevezésbeli különbségek ellenére meglehetősen hasonlók, természetesen a faj-specifikus fegyvereket és eszközöket leszámítva). Nem elég, hogy valaki odarohan a célhoz, és mindenkit halomra lő – ha nincs nála robbanószer, hogy a levegőbe röpítse az ellenfél pajzsgenerátorát, akkor olyan, mintha semmit sem tett volna. A pályákat úgy tervezték, hogy csak csapatmunka árán lehessen rajtuk sikert elérni. Az egyes feladatok végrehajtásához majdnem mindig valamilyen speciális tulajdonság vagy felszerelés kell, ez pedig igencsak erős taktikai ízt visz a játékba, méghozzá nem az eddig megszokott „ő lő messze, én meg közel”-mértékben. A ETQW-ban nincs igazán lehetőség a kempelésre, mert mindenkinek jut valamilyen mozgásigényes feladat. A jól átgondolt rendszert még egy kis kavarás is segíti, de erre lássunk egy példát. Ha GDF és robbantás, akkor az ember elsőre a mérnököket mondaná, hiszen ők azok a srácok, akik a strogg tölteteket is hatástalanítják, és úgy általában mindenféle naggyal és veszélyessel rohangálnak – közben meg egy túróst. Robbantani a sima bakák fognak, ott fityeg az övükön a C4. Ugyanilyen meglepő, hogy bár a játékban telepíthető lövegtornyok és ágyúk nagy többségét a mérnökök vagy az utászok (field ops) telepíthetik, addig a radar a mesterlövészek (pontosabban a fedett ügynökök) feladata lesz.

Mint az látszik, a főbb feladatok kisebb mellékküldetésekre bonthatóak a játékban betöltött szerepünk szerint, így kaphatjuk azt a missziót, hogy telepítsünk védelmi eszközöket, esetleg foglaljunk el egy előretolt állást – vagy épp robbantsunk fel és hackeljünk meg mindent, ami az ellenségé, és a kezünk ügyébe kerül. A sikeresen végrehajtott missziókért tapasztalati pontot kapunk majd bizonyos időközönként szintet is léphetünk, ilyenkor általában erősebb oldalfegyvert, hatékonyabb radart, gyorsabb reagálású szállítóeszközöket kapunk. Kicsit kiábrándító azonban, hogy a szó szerint vérrel és verítékkel megszerzett fejlesztések az aktuális térkép végén mennek a levesbe, aztán az egész kezdődik elölről.

Érdemes figyelni a főbb feladatok alakulását, mert ha úgy látjuk, hogy a csapatunk a pillanatnyi cél teljesítéséhez kevés megfelelő szerepkörű játékost alkalmaz, pár kattintás, és a következő feltámadáskor a megfelelő felszerelésben loholhatunk a cél felé, ezzel nagyban elősegítve a csapat haladását. Pár óra játék után látható, hogy nincs felesleges szerep, mindenkinek jut feladat a térkép valamely szakaszában mind védekező, mind támadó oldalon. Amúgy a földi és az idegen erők közti legnagyobb különbség az életerő és a lőszer tekintetében jön elő: míg az emberiség az eddigiekben megszokott módon vérre és töltényre osztható, addig a stroggok a stroyent névre hallgató szubsztanciából oldják meg mindkét dolgot, ennek megfelelően lehetőség van arra is, hogy az egészségünket a lőszerünk javára erősítsük, vagy épp fordítva, ahogy a helyzet megkívánja.

 A Lengyelországban forgalmazóként már sikeres CD Projekt házi fejlesztőcsapata, a CD Projekt Red első játékát nemzetközi szinten is hatalmas várakozás előzte meg. A szaksajtó tűkön ülve várta, hogy mi lesz a ritmus alapú harcrendszerből és a döntés-orientált történetből – nagy szavak, szép álmok és a meglepetés: a lengyeleknek megint sikerült.

Van tehát formabontó főszereplőnk, de mire megyünk vele, ha az őt körülvevő világ csak egy újabb a megmentésre szoruló, a földi történelem egy szakaszát leutánzó dimenziók közül?  Erre is van megoldás, a lengyel fantasy frissiben megismert alkotója ugyanis – nem is túlságosan torz – tükröt tart a valóság elé, ami különösen annak fényében érdekes, hogy egy mágiával dúsított középkori világba teszünk kiruccanást, ahol törpék, elfek és egyéb népek tengetik mindennapjaikat. Sapkowsky világában nem ismeretlen fogalom a fajgyűlölet, a génmanipuláció nem csak a kukorica éves terméshozamára hat, és szintemindennapos a terrorizmus – a játékban pedig nem tudjuk elkerülni, hogy ne süllyedjünk rögtön nyakig abba a bizonyos gödörbe. A Witcher legfontosabb újítása pontosan az ilyen kérdéseket illető állásfoglalás kényszerűségében rejlik, illetve abban, hogy nem lehet tudni, egy adott válasz milyen helyzethez vezet majd napok, hetek, vagyis mondjuk tíz játékóra elteltével. Persze az nem újdonság, hogy egyes cselekedeteink a játék későbbi szakaszában hatalmas jelentőséget kapnak, de az semmiképpen sem megszokott, hogy az adott pillanatban fogalmunk sincs arról, hogy csak elhajtunk magunk mellől egy közepesen ellenszenves figurát, vagy épp most lökjük a szakadékba a városkapun való bejutásunk legegyszerűbb módját. A kaland telis-tele van kisebb és nagyobb elágazással, és bár legtöbbjükről sejthető, hogy ez most egy „olyan” mozzanat, ami később visszaüt, a következményeket csak ritkán becsüljük meg helyesen. Megeshet, hogy a történet szempontjából fontos karakterek esnek ki ténykedésünk hatására, hol azért, mert mi végzünk velük a vita hevében, hol pedig azért, mert az öl meg valakit, akinek tudtunkon kívül mi magunk adjuk a kezébe a fegyvert egy ártalmatlan beszélgetés során. A fejlesztők persze nem bízhattak a játékosok átlagon felüli emlékezetében, ezért amikor lecsap az a tornádó, ami a mi pillangónk szárnyai keltette szél ükunokája, a játék megáll, és néhány festményszerű állókép, illetve Geralt narrációja segítségével kicsit felfrissíti, hogy is volt az a dolog ott az elfekkel a folyóparton. Ami igazán bravúros, hogy sosem jutunk zsákutcába, vagyis nem tudjuk végképp összekuszálni a fő történeti szálat, legfeljebb akkora göböket kötünk rá, hogy csak kerülővel vagy karddal juthatunk túl. Egy helyzetnek általában több megoldása van, és általában mindegyik legalább annyira helyes, mint a másik, csak kérdés, hogy el tudunk-e számolni egy olyan nyomozás végeredményével, ahol rossz bizonyítékokat rosszul értelmezünk, és ezért a rossz rosszfiút dobjuk a malacok elé...

Minden idők leggyönyörűbb játékáról cikket írni már önmagában is megtiszteltetés. Nem beszélve arról, ha a látványt sikerül olyan körítéssel tálalni, mint a Crysis esetében. A játék megjelenése óta sikert sikerre halmoz. Kimagasló értékelésekkel nyitott, majd ahogyan szépen lassan lenyugodtak a kedélyek, úgy derült fény pár hiányosságára is. De mindezek ellenére még így is az év egyik legkiemelkedőbb alkotásáról beszélünk, amit minden bizonnyal sokáig emlegetnek majd etalonként más szoftverekkel szemben.

Az EA Fekete Doboz fantázianevű, és kanadai székhelyű fejlesztőstúdiója (Black Box) jövőre ünnepelheti alapulásának tizedik jubileumát. A srácok feladata az elmúlt évek során egészen egyértelmű volt: Need for Speed szériát kreálni a népnek, aki ha már nagyon lázadozást mutat, valami nagyobb újítást is prezentáltak munkáikban (Underground 1, s a mostani Pro Street). Na nem ez a lényeg, hanem a játék maga, a fejlesztők eme írás esszéjellegű terjedelme nélkül is remekül megvannak, köszönik szépen.