Az új COD az idei E3-mon még egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet, Lipcsében azonban teljesen magával ragadott. Azóta Grath-tel tűkön ülve várjuk a megjelenését. Az Infinity Wardban eddig még sosem csalódtunk, az abszolút intenzív és addiktív FPS-ek nagymesterei mindig értették a dolgukat, s mindennek tudatában bátran kijelenthetem, hogy a vártnál is jóval magasabbra tették a lécet!

A Call of Duty sorozat eddig készült részei – beleértve a kizárólag konzolokon megjelent epizódokat is – egytől egyig második világháborús témákat dolgoztak fel. Az új epizód azonban végre szakít ezzel, az unalomig ismételt kor, a fegyverek és a százezerszer végigjátszott – így egyre inkább unalomba fúló – hadszínterek végre a sutba kerültek. Komolyan mondom, ha még egy normandiai partraszállást meglátok a monitoromon befejezem az ipart. A legújabb Call of Dutyban ilyennel nem találkozhatunk. Csak és kizárólag a modernkori hadviselésé a szerep, ráadásul mindez olyan realisztikus és megdöbbentő formában kerül a képernyőnkre, hogy az már mellbevágó. A haditechnika uralja a képernyőt. Mindvégig éreztetik, érezzük, hogy ezzel az arzenállal szemben ma már senkinek semmi esélye sincs. Ez a borzongás azonban nem lehangolja, hanem lenyűgözi a játékost, aki minden idők legintenzívebb küldetéseiben vesz részt, úgy, ahogy vártuk, elvártuk. Nem kapunk sokkal többet mint eddig, az érzet azonban mégis más, eszünkbe sem jut, hogy a csapat, akiről mindig szuperlatívuszokban beszéltünk egy rókabőrt tett volna le az asztalra.

Mindenképpen meg kell említenem két, számomra hagy hatással bíró missziót is. Az egyikben egy hatalmas repülőgépről kell megtisztítani az utat a földi alakulatok előtt. Ebben a küldetésben a CNN-en látott módon csak a szálkeresztet és a földi egységek hő képét látjuk. Mi csak a lövegek méretét szabályozhatjuk. Elképesztő milyen pusztítást végez egy negyven, vagy kétszáz milliméteres töltet. Az emberek rohannak, de esélyük sincs, nincs, ami megvédje őket. A másik küldetés játéktörténeti momentum. Az atombomba felrobbanása után az egyik történetvonal főhőse lezuhan a helikopterrel. A nukleáris detonáció közelében mindenki meghalt, az épületek romokban, a hinták meggörbülve. Sehol egy lélek csak mi… halljuk a szívünk dobbanását, sebesülten kikászálódunk a roncsok közül. Annyi időnk még van, hogy talpra állva, sántítva megtegyünk néhány lépést, aztán a földre zuhanva megszűnünk létezni. A nukleáris katasztrófa és hősünk haláltusája döbbenetes, hangulatos, feledhetetlen. Egy pálya emberek és egyetlen töltény kilövése nélkül. Sosem fogom elfelejteni!