Mindenekelőtt essünk túl a bonyolultabb részeken. A játék eredetét tekintve a Wolfenstein: Enemy Territory „második része”, a történet (igen, van neki olyan is) azonban inkább a Quake II előjátéka, méghozzá olyan grafikával, amit a Doom 3 módosított motorja szolgáltat. Kicsit nagy a káosz, de természetesen akkor sincs semmi baj, ha az egyszeri játékos erről mit sem tud: ez itt nem arról szól, hogy mi mire hasonlít, vagy hogy mennyire jó a zene. Ez itt egy háború, katona!

A pályákon az emberek és az idegenek harcának egy-egy csatájában vehetünk részt, így lehetőségünk nyílik arra, hogy egy változatos helyszínekkel és küldetésekkel megfűszerezett kampányt játszunk le, ne pedig egymást követő térképek sokaságát. Mielőtt igazán belevágnánk a netes játékba, érdemes pár órát a botok ellen küzdeni, és végigpróbálni a két oldal összes karakterét. Azért is jön ez jól, mert a térképek szokatlanul nagyok, a rajtuk elhelyezkedő épületek néha egyszerűbb labirintusnak is beillenek, ráadásul a pályákon végrehajtandó műveletek sem egy lépcsőből állnak össze, hanem legtöbbször háromból, meg az apró. Az alapfelállásban van egy védekező és egy támadó oldal, ennek megfelelően alakulnak a küldetések is. Természetesen a védőknek nincs más dolguk, mint megvédeni egy objektumot, a támadóknak pedig el kell foglalniuk vagy fel kell robbantaniuk azt. Ahogy alakul a harc, úgy kerülnek elő a további célok, például a támadó oldalnak nehézfegyverzetet kell az elfoglalt területre telepítenie, a védőknek pedig azt kell megakadályoznia. Ha ez nem sikerül, akkor jön a harmadik lépcső: általában valamilyen épületharc keretein belül kell elrabolni, felrobbantani vagy épp megvédeni valamit, ami nagyon fontos (és hangsúlyozottan törékeny).

Természetesen ez nem ennyire egyszerű, hiszen a játékban választható szerepkörök (katona, szanitéc, szerelő, utász, mesterlövész) hatalmas súlyt képviselnek az egyes küldetések véghezvitelében (amúgy a két oldal szerepei az elnevezésbeli különbségek ellenére meglehetősen hasonlók, természetesen a faj-specifikus fegyvereket és eszközöket leszámítva). Nem elég, hogy valaki odarohan a célhoz, és mindenkit halomra lő – ha nincs nála robbanószer, hogy a levegőbe röpítse az ellenfél pajzsgenerátorát, akkor olyan, mintha semmit sem tett volna. A pályákat úgy tervezték, hogy csak csapatmunka árán lehessen rajtuk sikert elérni. Az egyes feladatok végrehajtásához majdnem mindig valamilyen speciális tulajdonság vagy felszerelés kell, ez pedig igencsak erős taktikai ízt visz a játékba, méghozzá nem az eddig megszokott „ő lő messze, én meg közel”-mértékben. A ETQW-ban nincs igazán lehetőség a kempelésre, mert mindenkinek jut valamilyen mozgásigényes feladat. A jól átgondolt rendszert még egy kis kavarás is segíti, de erre lássunk egy példát. Ha GDF és robbantás, akkor az ember elsőre a mérnököket mondaná, hiszen ők azok a srácok, akik a strogg tölteteket is hatástalanítják, és úgy általában mindenféle naggyal és veszélyessel rohangálnak – közben meg egy túróst. Robbantani a sima bakák fognak, ott fityeg az övükön a C4. Ugyanilyen meglepő, hogy bár a játékban telepíthető lövegtornyok és ágyúk nagy többségét a mérnökök vagy az utászok (field ops) telepíthetik, addig a radar a mesterlövészek (pontosabban a fedett ügynökök) feladata lesz.

Mint az látszik, a főbb feladatok kisebb mellékküldetésekre bonthatóak a játékban betöltött szerepünk szerint, így kaphatjuk azt a missziót, hogy telepítsünk védelmi eszközöket, esetleg foglaljunk el egy előretolt állást – vagy épp robbantsunk fel és hackeljünk meg mindent, ami az ellenségé, és a kezünk ügyébe kerül. A sikeresen végrehajtott missziókért tapasztalati pontot kapunk majd bizonyos időközönként szintet is léphetünk, ilyenkor általában erősebb oldalfegyvert, hatékonyabb radart, gyorsabb reagálású szállítóeszközöket kapunk. Kicsit kiábrándító azonban, hogy a szó szerint vérrel és verítékkel megszerzett fejlesztések az aktuális térkép végén mennek a levesbe, aztán az egész kezdődik elölről.

Érdemes figyelni a főbb feladatok alakulását, mert ha úgy látjuk, hogy a csapatunk a pillanatnyi cél teljesítéséhez kevés megfelelő szerepkörű játékost alkalmaz, pár kattintás, és a következő feltámadáskor a megfelelő felszerelésben loholhatunk a cél felé, ezzel nagyban elősegítve a csapat haladását. Pár óra játék után látható, hogy nincs felesleges szerep, mindenkinek jut feladat a térkép valamely szakaszában mind védekező, mind támadó oldalon. Amúgy a földi és az idegen erők közti legnagyobb különbség az életerő és a lőszer tekintetében jön elő: míg az emberiség az eddigiekben megszokott módon vérre és töltényre osztható, addig a stroggok a stroyent névre hallgató szubsztanciából oldják meg mindkét dolgot, ennek megfelelően lehetőség van arra is, hogy az egészségünket a lőszerünk javára erősítsük, vagy épp fordítva, ahogy a helyzet megkívánja.